Az önmagának megbocsátó
énem nekem a legszebb.
Mikor széttépett és rádtaposott,
megölel még, és megvett.

Csak állsz ott bután, és úgy érzed,
hogy a hiba csak benned támadt,
és újraéled, hogy egy társad van,
a bútól aszott bánat.

Az önmagát megmagyarázó
énem nekem a legjobb.
Mikor csókkal kicsalt mindent tőled,
vállat ránt és eldob.

Csak állsz ott üresen, és ámulattal
figyeled tündöklését.
Nézed, ahogy a véreddel fest,
abban leli a békét.

Tükröm- tükröm, mondd meg nékem!
Tükröm- tükröm, flörtölj vélem!
Tükröm- tükröm, add fel szépen!
Tükröm- tükröm- tükröm, végem!

Az önmagát mindig védő
énem nekem nem kell.
,,Ez az újvilág rendje, hidd el..."
Oh, hagyjál már, és menj el!

Megleszek én a fura- nélküled is,
köszörüld máson az éled!
Egy jókívánság Tükörországból:
súgjon neked az élet!